Minden kezdet nehéz
Már két és fél hónapja, hogy elindult. Nem tudtam és nem is
akartam megállítani. Azt mondják, amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az
élére. Így történt. Bármilyen nehéz is volt, de éreztem el kell engedni. Már
csak a vergődését figyeltem hetek óta. Amióta hazajött a nagy útról, azóta nem
találta a helyét. Nem szólt, de éreztem valami zajlik a lelkében, valamit
forgat a fejében. Egy délután felhívott a munkahelyéről: "- Anyu! Beszélni szeretnék Veled!" Tudtam,
vártam, éreztem, hogy most
valami nagy dolgot fog bejelenteni. Nem tévedtem. Este, ahogy belépett az ajtón
már láttam rajta, hogy most valóban komoly bejelentésre készül. „ - Felmondok a
munkahelyemen.” Csak így egyszerűen, simán hagyták el a szavak a száját.
Először fel sem fogtam, de mielőtt még szólhattam volna, folytatta.
„ - Valami egészen
mással szeretnék foglalkozni, de még időre van szükségem, hogy letisztázzam
magamban. Már egy ideje nem érzem jól magam, de mostanra megvilágosodott
előttem, hogy változnom illetve változtatnom kell ahhoz, hogy megtaláljam a
számomra megfelelő utat.” Ledöbbentem a bejelentésén. Feladni egy olyan
munkahelyet, amit a más örömmel elfogadna? Úristen! Mi lesz Vele? Ezek voltak
az első gondolataim. Napokig ezen agyaltam, míg egy ismerőssel beszélgetve
szépen, lassan lenyugodtam és beláttam, ez az Ő élete. Nem szólhatok bele, ha Ő
így döntött, akkor megpróbálok segíteni Neki. Amikor ezek a gondolatok
megfogalmazódtak bennem, már nem is tűnt annyira lehetetlennek a helyzet.
Másnak is került hasonló körülmények közé a gyereke és mégis túlélte. Majd csak
lesz valahogy. Ezek után már egészen más lelkülettel tudtunk beszélni a nagy
tervről. Örömmel láttam, hogy Dorina is könnyebben és felszabadultabban tárta
fel a titkos vágyait. A nagy terv pedig az volt, hogy gyalog indul el
Kaposvárról Santiago de Composteláig, majd le egészen az óceánig. Kb. 3500 km
és mindezt végig egyedül, szponzorok nélkül, kevés pénzből és gyalogosan. Az
élményeiből pedig majd egy könyv készülne. Szépnek, kalandosnak tűnő vágyak,
számomra pedig egy végeláthatatlan aggodalommal teli időszak kezdetének az
időszakát jelentette. Egészen addig, amíg el nem indult. Szívet szorító érzés
volt elengedni egy olyan világban, amikor minden honnan a veszélyt, a terrort
és a félelmet hallani. Megható volt a búcsúzkodás a család, a barátok,
munkatársak, ismerősök körében. A kaposszentjakabi kolostornál Laci Atya áldása
után hátán a giga méretű hátizsákkal elindult. Akkor még nem tudtam sem én, sem
Ő, hogy mennyi mindenen kell keresztül mennie. Hajtotta a kíváncsiság, a
kalandvágy és annak a valaminek a megtalálása, amit még Ő sem tudott teljesen megfogalmazni.
Amikor elváltunk egymástól, az utolsó ölelések, anyai puszik után tudtam, hogy
jól döntöttem, hogy nem próbáltam lebeszélni erről az útról. Igaz, nem is
lehetett volna… Akkor éreztem, hogy minden rendben lesz, hiszen az Út akkor hív
valakit olyan erősen, ha a Gondviselésnek terve van ezzel. Az imáim attól a
perctől fogva még intenzívebbek voltak, hiszen tudtam, hogy csak az Isteni gondviselésre
bízhattam az egyetlen lányomat, akit hónapok múlva fogok újból viszontlátni. Istenem,
de hosszú és nehéz út áll mindkettőnk előtt! Kérlek Uram, segíts bennünket a
szereteteddel és az irgalmaddal, hogy legyőzzük a nehézségeket, amik előttünk
állnak. Ezekkel a szavakkal engedtem el lélekben és ezekkel az imákkal kezdtem
minden reggelemet és fejeztem be a napjaimat.
Az út eleje…
Addig, amíg telefonon
kapcsolatban voltunk nem is éreztem, hogy egyre távolabb kerül az otthontól.
Megnyugtató volt, hogy az országhatáron belül van még és az is jó volt, hogy tudtam,
végig lesznek olyan jó emberek, akik támogatják, befogadják. Az első
gyomorgörcsre nem kellett sokat várnom… Még az út 5. napjánál tartott, amikor
eltévedt. Igen. Hol máshol, mint Magyarországon. Lába kipurcant, nem tudott
továbbmenni. Borzasztó volt olvasni az írását és hallani az elkeseredett
hangját. Hála Isten voltak olyan igazi, önzetlen és ismeretlen emberek, akik
azonnal a segítségére siettek. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz
lesz távolról követni az útját. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor két napig
tartó veszprémi pihenés után ismét vidáman indulhatott tovább. Közben belülről
vajúdtam, amikor olvastam a hozzászólásokat az írásai alatt. „ …ne add fel!!
Erős vagy! Kitartás! Veled vagyunk! „
Egyrészt nagyon jól esett, hogy bíztatták, másrészt az is bennem volt,
hogy könnyű kívülről azt mondani, hogy ne add fel! Azt senki nem tudhatja, hogy
többrétegű vízhólyagokkal a talpán, fájdalmak közt, bőrig ázva miket élt meg.
Soha egy percig sem gondolta, hogy feladja, bár a későbbi írásaiban nem ezt
állította. Annak kimondhatatlanul örülök, hogy nem érdekelte senkinek a
véleménye. Attól tartottam, hogy a másoknak való megfelelés kényszere alatt úgy
megy tovább, hogy közben még nincs rendben a lába. Szerencsére azonban sikerült
ezen felülemelkednie és csak kizárólag akkor folytatta az útját, amikor úgy
érezte, hogy minden rendben. Nagyon örültem ennek és attól a perctől fogva
tudtam, hogy felelősségteljesen gondolkodik és minden rendben lesz Vele az
úton. A kezdetekben még naponta beszéltünk telefonon és szinte nem is fogtam
fel, hogy hova indult el. Jó érzés volt és büszkeséggel töltött el, amikor úton
– útfélen megállítottak ismerősök és érdeklődtek a lába állapotáról és az egészsége
felől és szinte csodálattal beszéltek arról, hogy milyen óriási dologba fogott.
Igen ilyenkor picit elgondolkodtam és szinte fel sem fogtam, hogy az én
kislányomról van szó. Ezt, hogy kislányom csak óvatosan írom le, hiszen Ő már
felnőtt, érett nő, de nekem akkor is a kislányom marad, bármennyi idős is lesz.
Ezt csak az értheti meg, aki már felnevelt egy gyermeket illetve, akinek van
saját gyermeke. Sokszor voltak vitáink emiatt az egyik barátnőmmel is, aki
szerint el kell engedni a gyerekeket. Természetesen ezt én is tudom, de egy
anya, aki egyedül, minden segítség nélkül nevelte fel az egyetlen lányát, annak
nehezebben megy az elengedés, mint egy 3 gyermekes, normál, klasszikus
családban nevelkedő gyerek szülőjének. Emiatt gyakran éreztem magam megbántva,
de soha nem mondtam ki. Na, de ez jelenleg teljesen mindegy, hogy mit gondolok én és mit gondolnak mások erről. A lényeg, hogy tudom én is, hogy egy felnőtt, önálló, embert nem lehet korlátozni és nem is akarom. Akkor vagyok én is boldog, ha tudom, hogy Vele minden rendben van és úgy éli az életét, ahogy szeretné.
Most, ahogy visszatekintve az út elejére írom ezeket a gondolatokat már eltörpülnek a kezdeti aggódások, de azt hiszem igazán akkor kezdtem el izgulni, amikor átlépte az osztrák - magyar határt. attól kezdve ritkultak a személyes beszélgetéseink. Attól kezdve már csak az interneten való kommunikációnk maradt meg. Na ez volt az , amikor vissza kellett fogni magam....nem lájkolhattam kedvemre, nem szólhattam hozzá a képekhez, megjegyzésekhez. Ez óriási kínszenvedés volt számomra. Privát csevegésekben elmondhattam a véleményem, de a nyilvánosság előtt nem volt szabad :-) Ezt csak nagyon nehezen szoktam meg, de azóta is kényszerítem magam erre. Tiszteletben tartom az Ő kérését. Szóval osztrák földre lépve már másként kellett viszonyulnia neki is sok mindenhez és nekem is. Az első sokk akkor ért, amikor a blogjában azt olvastam, hogy egy vár melletti kispadon töltötte az éjszakáját.. Jézusom! Ezt én nem élem túl! Aztán rájöttem, hogy nem lehet mindenen parázni. Mivel úgy sem tudok segíteni rajta, azért meg kell bíznom benne és abban, hinni, hogy mindennek oka van, ami történik velünk. Ezt nagyon nehéz eleinte elengedni, hiszen mindig mi akarunk megoldani mindent. Pedig olyan kis porszemek vagyunk a nagy univerzumban. Mennyire egyszerűbb lenne a helyzetünk , ha rábíznánk magunkat a Gondviselésre. Miért is nem hiszünk ebben jobban? Csak a miénk legyen mindig az utolsó szó... Pedig, ha el tudnánk hinni, hogy már előre el van rendezve a sorsunk, az életünk, akkor annyi, de annyi idegeskedéstől és aggodalomtól megszabadulhatnánk. Nos azt hiszem nekem ez a belső út erre jó lecke :-
